Nem érdekel, milyen eredménnyel zárja a magyar labdarúgó-válogatott a Nemzetek Ligája idei kiírását. Amiatt sem lesznek álmatlan éjszakáim, ha a csoport utolsó helyén végez és kiesik a C-ligába, ahogyan akkor sem szaladok végig önkívületben a Nagykörúton, ha esetleg visszajut az A-ligába.
Nekem sokkal fontosabb, hogy tudjak hinni a csapatban. Lássam a pályán, hogy a futballisták akarnak valamit játszani, tudatosan építenek fel támadásokat és nem csak körbe-körbe passzolgatják a labdát, mintha forró krumplit dobálnának egymásnak. Észak-Írországban, a Windsor Park lelátóján ülve ezt csak időnként láttam. Szinte senki sem mert vállalkozni, megcsinálni egy cselt, váratlan ritmusváltással szétzilálni az ellenfél védelmét. Egy passz ide, egy oda, belerúgunk egyet a labdába, megy, ahová megy, eladjuk a labdát, visszakerül hozzánk, újabb rossz passz, megint visszakerül, és kezdődik az egész újra és újra. Unalmas – talán ez a legjobb szó a magyar válogatott őszi teljesítményére, és az unalmas az én szótáramban rosszabb a rossznál. A rossz lehet időnként látványos, őszinte és idővel jó, de az unalmas, az ötlettelen, a szürke nagyon nehezen lesz színes.
Marco Rossinak most nem az az elsődleges feladata, hogy pontokat gyűjtsön a Nemzetek Ligájában. Sokkal fontosabb, hogy csapatot építsen. Lelkes, vállalkozni merő futballistákból álló garnitúrát, amely meglehet, vereséget szenved, de érdemes nézni a játékát, mert szórakoztató. És ilyen csapatot nem csak sztárjátékosokból lehet gyúrni. Elfogadom, hogy nincs Varga Barnabás, Sallai Roland, Redzic Damir, s most már Bolla Bendegúz sem, de ez lehet lehetőség is, hogy a keret „perememberei” felzárkózzanak. Bízni kell bennük, lelkesíteni őket, nekik pedig a biztos megoldások helyett meghúzniuk a váratlant, hiszen nem azért küzdöttek keményen a meghívóért, hogy válogatott mezben huszonnyolcszor a legközelebbi társnak passzolják a labdát. Marco Rossi a kispadnál, Szoboszlai Dominik a pályán hajtsa ki a többiekből a szuszt!
Pénteken érkezik Grúzia a kétszeres BL-győztes Hvicsa Kvaracheliával a soraiban. Legyen az jó mérkőzés, legyen a végeredmény 3–3, 2–4, 5–1! Nem érdekel. Szeretnék jó játékot látva élménnyel gazdagodni, a futballisták pedig mutassanak végre valamit a pályán, hogy én is újra hihessek bennük.
